Valami nem jó

Akármennyire is beteg vagyok, úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni, mert szükségem van rá és kész. És vittem magammal tollat meg papírt, hátha sikerül végre kicsit kiirogatnom magamból a dolgokat amik nyomasztanak. Hogy erre szükségem van, az elég egyértelmű. A hangulatomat egy konstans feszültség uralja. Néha csak úgy hirtelen nagyon ideges leszek, néha meg elkezdek sírni. Aztán meg ideges leszek amiatt, hogy nem tudom erős személyiségként felfogni a történéseket, és objektíven állni az életemhez. De igazából az alap probléma az az hogy azt sem tudom mi a bajom. És ez számomra különösen bosszantó, hiszen egy olyan emberként ismerem magam, aki tényekkel alátámasztva és jól átgondolva kialakít egy magyarázatot az érzelmeire, ezzel is segítve feldolgozni azt, ami történik vele. Ha ez a folyamat nem valósul meg, akkor feszülök a dolgokon. Ezért hajtott nagyon a vágy, hogy elkapjon az ihlet, és ha otthon nem, legalább  Valencia egy másik pontján megfogalmazzam hogy miért akarok hol másokat megölni, hol meg a legbelsőbb bugyraimban elbújni.

Kicsit  ettől független, de mégis idetartozó témácska:

Úgy jöttem ki ide spanyolországba, hogy majdnem biztos voltam benne, hogy majd itt is milyen jól felismerik, hogy én egy milyen nyitott, mindenre képes, sok mindent elvállaló, hasznos önkéntes vagyok. Gondoltam hogy majd felfedeznek, használnak, figyelembe vesznek, és ötleteimmel, magam is sokat hozzáteszek az itteni dolgokhoz. Gondoltam, hogy egy másik élet  egy lehetőség hogy a jó tulajdonságaimat kamatoztassam, a rosszakat meg elhagyjam. Persze olyan bizonytalan lelki állapotban jöttem ki, hogy  nem tudtam akkoriban megfogalmazni hogy mi a jó és mi a rossz bennem, de gondoltam az új környezet ezt is majd kihozza belőlem.

És hogy mi lett ebből a sok elképzelésből/elvárásból?

Hát nem így alakult. Azzal még most is küzdök, hogy vajon miért. Lehetne simán az a magyarázat, hogy ez az elvárás alapból alaptalan. Hisz szociális munkában való szakmai tudás ,tapasztalat és a spanyol nyelv nélkül, lehetek bármennyire is hasznos nyitott ember, nem fogják ezt észrevenni. Nem is tudom hogyan kéne hozzáállnom ehhez a magyarázathoz. Ha ezt el is hinném és megbékélnék vele, az lenne talán a legkevésbé fájdalmas hozzáállás. Mondhatnám hogy: én egy értékes és fontos ember vagyok, csak rajtam kívül álló okokból ezt senki nem fedezte fel, és senki nem tudja hasznosítani. De nem tudom ezt mondani. Nem érzem igaznak. És ez a nagy fájdalom az egészben. Az hogy rá kellett ébredjek, hogy az hogy én itt egy senkinek érzem magam, az igenis lehet azért mert nem is vagyok olyan faszagyerek.

És ez egy szar érzés.

Nem tudtam kamatoztatni a "jó tulajdonságaimat". És ez nem azt jelenti hogy valamit rosszul csinálok, hanem hogy nem elég jól. "Nem vagyok olyan              mint otthon" "Nem vagyok eléggé             " És itt most a vonalakra ráírhatnám a tulajdonságaimat, amik otthon jellemeztek a társaságokban, szervezésekben, önkénteskedésben. És ezeket szerettem magamban. Sőt Azt a visszajelzést kaptam (kimondva vagy valahogy jelezve) hogy ezek tényleg fontos értékek. Azt a visszajelzést kaptam, hogy Annának lenni jó. És el is jutottunk idáig:

Vannak emberek otthon, akiknek számomra fontos a véleménye mert valamennyire becsülöm/felnézek rá (Sanyizsu, Bundai, Béla, Vincze, édesapám, Ildi, Lovrityeszti, megsokanmások). És vagy konkrét emlékem van róla, vagy csak tudom hogy valamikor valahogy azt az érzést vetítették felém a hozzám intézett szavaikkal, hogy jó az amit Anna csinál és ahogy csinálja. Ezt én olyan szinten természetesnek vettem, hogy eszembe sem jutott, hogy lesz olyan amikor ezt senki nem fogja észrevenni, megbecsülni, megerősíteni bennem. (És nem feltétlenül azért mert nincs ki, hanem mert nincs miért). Oly természetesnek vettem, hogy nem gondoltam, hogy egyszer Európa másik felén fogok hajnali fél 2 kor magamba roskadva arról írni, hogy: Itt Annának lenni nem olyan jó.

HIÁNYZOM MAGAMNAK!!

....................................................................................................................................................................

Na így 5 nappal később folytatom ezt a kis irományt

Az fordult meg a fejemben, hogy minek írok az embereknek. Ahhoz hogy normálisan elmondjam az érzéseimet, úgy hogy a másik nem látja az életet amit itt élek, ahhoz nagyon jól kell fogalmazzak. Egyre többször tapasztalom azt, hogy nem is az a kérdés jön a mondanivalómra, ami igazán számít. Magyarul nem megy át hogy itt milyen nekem. De hogy is mehetne, ha pusztán szavakkal akarok leírni egy érzést, történést, hangulatot, amihez nyilván kapcsolódik az egész ittlévő életem, és az adott embernek semmilyen fizikai kapcsolata/fogalma sincs erről az életemről.  Minél kevesebb infót tudnak, annál többet helyettesítenek be a saját emlékeikkel, képzeletükkel, s így hamis, torz kép alakul ki arról amit át akarok adni. Ezért is megy el sokszor a kedvem a blogírástól, meg attól hogy elmeséljem valakinek hogy "mi van velem". Vagyis néha nagyon nagy vágyam van arra hogy beszélgessek veletek, de tudom, hogy nem tudhatjátok hogy mi is van velem itt, és én meg nem az egész életemet akarom elmagyarázni.

Amúgy ez eléggé elszomorít.

Olyan mintha mindenképp arra a következtetésre kell hogy jussak, hogy meg kell hogy szakítsam a kapcsolatot Magyarországgal. Mármint úgy is hogy nem kéne az otthoni önmagammal összehasonlítani magam, meg úgy is hogy nem kéne ezt a tartjuk a kapcsolatot- meg nem is (mert nem is lehet) dolgot játszani. De ettől a gondolattól amúgy eléggé megfájdul a szívecském. Mégis hogy engedjem el az otthont?

Nos. Ezt a bejegyzést több mint egy hét alatt hoztam össze. Nem a legvidámabb napjaimat élem ... :)